A "Summerhill" című könyv előszava

Ezt az előszót A. S. Neill 1960-ban írta, amikor a könyv megjelent Amerikában. A szöveget azért tesszük föl, mert a helyzet sajnálatos módon még mindig ugyanaz, mint annak idején 50 évvel ezelőtt volt. Gyakorlatilag semmi sem változott, néhány szót ki lehetne cserélni mint például a "Vietnámi háború"-t "Iraki vagy Líbiai háború"-ra. "A pedagógia csendes forradalma" – ezt az alcímet adtuk a könyvnek –, alig látható Magyarországon. Így a gyerekeink sem lesznek képesek nemet mondani a gyülöletre. 

Előszó

Ez a könyv azoknak a szemelvényeknek a gyűjteménye, ame­lye­ket amerikai kiadóm, Harold Hart válogatott ki négy ko­rábbi könyvemből. Ezek közül az egyiket, az Az a szörnyű iskola címűt, még 1936-ban írtam, ezért nyilván találhatók a Sum­mer­hillben olyan gondolatok, melyeket mai fejemmel már nem írnék le, ám ennek nincs nagy jelentősége, mivel az ok­ta­­tásról és az életről vallott filozófiám lényegét tekintve nem változott. A Summerhill ma gyakorlatilag ugyanolyan, mint 1921-ben volt, amikor megalapítottuk. Közös diák-ta­ná­r ön­­kormányzat működik, a növendékek szabadon el­dönt­he­tik, hogy részt vesznek-e az órákon vagy sem, jogukban áll tanu­lás helyett játszani napokon, heteken, ha kell, akár éve­ken át, nem részesülnek semmiféle – sem vallási, sem er­köl­csi, sem po­litikai – kioktatásban, és senki nem próbálja át­ala­kítani a jellemüket.
Én egyvalamiben, nevezetesen a pszichológiához való hoz­zá­állásomban változtam. Amikor az iskolám (1921–1924 kö­zött) Németországban, majd Ausztriában volt, belesodródtam az akkor még újnak számító pszichoanalitikus mozgalomba. Mint sok ifjú bohó, én is azt hittem, hogy nemsokára miénk lesz a földi Kánaán. Amint felszínre hozzuk a tudatalattit, a vi­lág egyszeriben megszabadul a gyűlölettől, a bű­nö­zés­től és a háborútól, tehát a pszichoanalízis majd mindent megold. Ami­kor visszatértem Angliába, a Summerhill nevű házba Lyme Regisben, csupán öt diákom volt. Három év múl­va már huszonhét lett. Legtöbbjük problémás gyerek volt, aki­ket a szü­leik és az iskolák végső elkeseredésükben küld­tek hoz­­zám – tolvajok, rongálók, erőszakos fiúk és lá­nyok. Azt hit­tem, hogy az analízisemmel „gyógyítottam” meg őket, de rá kellett jönnöm, hogy azok is meggyógyultak, akik nem vol­tak hajlandók részt venni az analitikus foglalkozásaimon. Így ju­tottam arra a következtetésre, hogy nem az ana­lí­zis, ha­nem a sza­badság bír gyógyító erővel. Szerencsére, mert az ana­lízis nem ad választ az emberiség bajaira.
Nem szívesen beszélek a múltról, s a jövőről is csak óva­to­san találgatok. Látom a haladás jeleit. Egyes modern álta­lá­nos iskolák egészen kiválóak. Az egyiket, amelyet Leicesterben láttam, össze sem lehet hasonlítani a negyven évvel ez­előt­ti iskolákkal: vidám arcok, természetes zsivaj, önfe­led­ten munkálkodó gyerekek. A következő lépés az lenne, hogy ezek a szabad módszerek bekerüljenek a különféle közép­is­ko­­­lákba, ám ez a jelenlegi vizsgarendszer mellett szinte lehe­tet­len.
Ugyanakkor látom a helyben toporgás, sőt a visszafejlődés je­leit is. Az angol tanárok több mint 80 százaléka nádpálca­pár­ti, és Skóciában is hasonló arányban preferálják a körmöst. Az oktatás egyre inkább az alacsonyabb és magasabb szintű érett­ségikre akarja felkészíteni a diákokat.
Kétségbeejtő, hogy az iskolai tanulásnak mennyire nincs hatása a diákok későbbi életére. Hány végzett diák olvas Miltont, Hardyt vagy Shaw-t? Hányan hallgatnak Beethovent vagy Bachot? Az iskola nem szólítja meg az érzelmeket, leg­alábbis az iskolai tantárgyak biztosan nem, így a gyerekek érzelmi életére külső tényezők lesznek hatással: a tévé, pop­együt­tesek, nyereményjátékok, a foci, képregények, szexma­ga­zinok. Mivel ezeket kereskedelmi érdekek irányítják és húz­nak hasznot belőlük, a szerencsétlen tanár szinte tehe­tet­len. Melyik tanár tudna kiváltani egy fülsiketítő Beatles-él­jen­zést? Pedig egy hastáncot lejtő matematikatanár talán egy egész iskolát be tudna zsongatni az irracionális számok iránt. Számomra ez az oktatás legégetőbb problémája: az az el­len­tét, amely az élet élvezetét kereső ifjúság és az ósdi, vikto­riá­nus tananyag tantárgyai között feszül.
Szeretnék örülni a hippik lázadásának, a virágos ifjaknak, de nem tudok. Csak a felszínes dolgokat kérdőjelezik meg – a hajhosszt, a ruhadivatot, beszédstílust – de nem feszegetik az oktatási rendszert; azt, hogy miért tanítanak vallást egy olyan országban, amelyik nem keresztény, hogy milyen föld az, ahol a római katolikus és protestáns iskolák álszent módon verik a gyerekeket, ötvözve a vén bolond Salamon ta­ná­csát és Krisztus tanait. „Suffer the little children”…* A val­lásos szülők és tanárok pedig gondoskodnak róla, hogy eleget szen­vedje­nek.
Lehet, hogy Amerikában más a helyzet. Úgy tudom, a Berke­ley egyetemen a hippik olyan létező és fontos kér­dé­sek­­ben hallatják a hangjukat, mint Vietnam, a fajgyűlölet, vagy a pénzben mért státus. Szép-szép ez a forradalmi hév, mondaná erre a cinikus, de mi lesz húsz év múlva? A virágos hippi srácokból kőkemény konzervatívok lesznek.
A társadalom beteg, ezt kár lenne tagadni; aminthogy azt is, hogy a társadalom nem is akar megszabadulni a bajai­tól. Minden olyan erőfeszítést csírájában elfojt, ami a jobbí­tá­sára tör. Harcolt a nők szavazati joga ellen, a kivégzés el­tör­lése el­len, a homoszexuálisokat sújtó, kegyetlen törvények ellen. Ta­nárként valahol az a dolgunk, hogy harcoljunk a tömeg­pszi­chózis és a csordaszellem ellen, amely azt kívánja meg, hogy minden egyes állatnak egyforma bőre legyen és egy­for­mán bégessen… a fekete bárányokat, a lázadókat pe­dig kire­kesz­ti. Iskoláinknak megvannak a saját pásztorai… nem mind szelídek. Kis barikáinkat pedig szép egyenruhákba bújtatjuk. Nem akarom túlerőltetni a metaforát, csak annyival toldom meg, hogy a tanárok által gyakran használt ha­son­lat, miszerint bámul, mint borjú az új kapura, szimboli­ku­san is illik az unatkozó diákokra.
Az oktatási rendszernek olyan gyerekeket kellene nevelnie, akik szuverén egyéniségek és közösségi emberek is egyben. Az önkormányzati forma minden kétséget kizáróan ezt eredményezi. Egy átlagos iskolában az engedelmeskedés olyan­nyi­ra erénynek számít, hogy később kevesen képesek bármit is megkérdőjelezni. Több ezer tanárjelölt várja nagy lelke­se­dés­sel eljövendő hivatását, de már az egyetem után egy évvel a taná­ri­ban gubbasztanak, és azt gondolják, hogy az oktatás nem szól egyébről, mint a tantárgyakról és a fegyelemről. Tény, hogy azért sem mernének újítani, mert elbocsátanák őket, de azok is kevesen vannak, akik legalább szeretnének. Ha vala­kit egész életében formáltak, az nehezen tud kitörni ebből. Fel­nő egy újabb generáció, amely a következő generációra kényszeríti a régi tabukat, erkölcsöket és pedagógiai sü­letlenségeket – az ismerős ördögi kör. Szomorú, de igaz, hogy a kon­dicionált tömegek már adottnak tekintik a go­nosz­ságot. Napalm? Minek hergelje fel magát az ember azért, mert va­la­­hol Ázsiában hamuvá égetik a gyerekeket? Faj­gyűlölet? Ó, hát az természetes, nem kell keverni a fajo­kat. Ebben azért igaza volt a jó öreg Adolfnak. Tudom, hogy Jézus azt mondta, szeresd felebarátaidat, de azt nem mondta, hogy a négereket is szeressük, ugye?
Nem könnyű kizárólag iskolákról és tanárokról gondol­kodni. Vegyük például Selby művét, az Utolsó kijárat Brook­lyn­ba címűt, melyet Nagy-Britanniában törvényi hatállyal betiltottak. A betiltás egy újabb példája volt a hivatalos Fon­tos­kodásnak, a tudatlan puritanizmusnak. A könyv tele van ká­romkodá­s­sal, perverzióval, emberi mocsokkal, de ilyen for­mában még­is­csak egy bizonyos oldalát mutatja be a mi nagy becsben tar­tott kul­tú­ránknak. Kétségtelen, hogy ijesztő képet fest ró­la. Az ame­ri­­kai Cadillac- és státuséhes, életelle­nes és elüz­le­tie­sedett vi­lág másik oldalát mutatja be, azt, hogy milyenné te­heti az em­bert a nyomor, a tanulatlanság és az üzleti ki­zsák­má­nyo­lás. Ezek a körülmények, ha nem azo­nos szin­ten is, de a vi­lág minden városában megtalálhatók. A mi jóléti államunk, a mi sikertörténetünk szükségszerű kö­vetkez­ményei. Egy kul­­­túra, ami nem létezik… Úgy sacco­lom, hogy tévéműsoraink egy átlag nyolcéves érzelmi világát cé­loz­zák meg. Vajon mi ennek az oka? Talán az, hogy a fejünk fölött lóg az atombomba? Sebaj, együnk, igyunk, vi­gad­junk, hi­szen holnap akár meg is halhatunk… Vagy in­kább egy­sze­rű­en csak az új-ma­te­­rializmus rabjai lettünk, ahol autók, elektromos konyhák, esti szórakozóhelyek, sze­ren­cse­já­tékok és egyéb infantilis os­to­baságok kell hogy ki­elé­gít­se­nek minket? Mi, hippik pedig élünk a világba, megvan a sa­ját ban­dánk. Dolgozzon csak a sok bolond, és keresse meg a Ja­gu­ár­jára valót. Majd elcsó­runk egyet, hogy elvigyük a csa­jo­kat.
Csak tapogatózom. Hiába próbálom megérteni, miért ez a sok gonoszság a Földön. Nem tudom elfogadni, hogy a go­nosz­ság az emberrel veleszületett, hogy van eredendő bűn. Ahhoz túl sok utálatos gyereket láttam már átváltozni jóvá, amint megkapják a kellő szabadságot és elfogadást a felnőttektől. Másrészt viszont, miért teremt ez az eredendően jó em­beriség beteg, igazságtalan és kegyetlen világot maga kö­rül? Tapasztalatból tudom, hogy a szabadságban és diákön­kor­­mányzati rendszerben felnőtt gyerekekből nem lesz zsi­dó- vagy négergyűlölő; nem fogják verni a gyereküket, nem táplál­nak bennük bűntudatot a szexualitással kapcsolatban, és so­ha nem fogják riogatni a bosszúálló Istenről szóló me­sék­­kel. Gyorsan hozzáteszem, hogy feltehetően nem én va­gyok az egye­düli iskolaigazgató, aki ilyesmit állít. Ha a Sum­mer­hill ké­pes olyan embereket „produkálni”, akik nem ve­vők a gyű­lö­let­re, a kegyetlenségre, a háborúra és az elő­íté­le­tek­re, ak­kor miért ne lehetne, hogy a világon minden iskola képes le­gyen rá? Kétezer évvel ezelőtt az emberek Barabást vá­lasztották, és keresztre feszítették Jézust. A mai emberek ugyan­­így választanának. Hogy miért? Bárcsak tudnám.
Az óriások: a Szókratészek, Jézusok, Freudok, Darwinok, a pápák és a püspökök sohasem tudták megoldani az embe­ri­ség talányát. És mi, kisemberek sem találjuk a megoldást. A diag­nózist már ismerjük. Ha kirekeszted a szeretetet, gyű­lö­le­tet kapsz helyette, de hogy miért rekesztjük ki a sze­re­te­tet, azt nem tudjuk. Freud és Reich azt mondják, a bennünk lévő félelem és a szexualitástól való irtózás miatt. Adler azt mondta volna, hogy jobban akarjuk a hatalmat, mint a szere­te­tet. De vajon fontos-e, hogy ismerjük a dolgok eredetét? Az ál-freu­diz­mus azzal a feltételezéssel élt, hogy ha felszínre hozzuk az ere­deti traumát, akkor egyszeriben megszabadulunk a komp­­le­xusainktól, ám ez a megközelítés nem veszi ­figye­lembe, hogy a komplexusok a gyermekkorban elnyúló hosszú, fo­lya­matos elfojtás révén alakulnak ki. Mikor Summerhillben még csak problémás gyerekek voltak, a kis csir­ke­fogók anél­kül is kitűnően kigyógyultak komplexusaikból, hogy fel­fe­dez­ték volna lopási kényszerük gyökerét. Az embe­ri­ség akkor gyógyulhatna ki a bajaiból, ha megszabadulna a kény­­sze­­rí­tő csa­lád­tól, a fegyelmező iskolától és az életellenes val­lá­sok­­tól. Nagy nyomatékkal mondom, hogy „ha”. Ám az al­­ter­natívát látni kell: vagy ez a „ha”, vagy az emberiség pusz­tu­­lá­sa – akár az atombomba, akár a mérgezett föld vagy leve­gő, akár a megmérgezett érzelmek által.
Valamelyik tanár Néróról mesélt az osztályának, arról, hogy hogyan ölte meg az anyját, és hogyan hegedült, miköz­ben Ró­ma égett.
„No, gyerekek, azok után, amit megtudtatok Néróról, mit gondoltok, jó ember volt vagy rossz? Billy?”
„Tanítókisasszony kérem, engem sosem bántott.”
A mai világban Billy filozófiája uralkodik. Árvizek és föld­ren­­­gések Indiában vagy Kínában? Lapozzunk, hogy megtud­juk, hogyan szerepelt a Sheffield United szombaton. „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” Szó nincs róla. Különben mi­nek választanánk a parlamenti képviselőket? Meg az iskola­igaz­gatókat? Meg a plébánosokat? És minek kéne a hadse­reg? Lehet, hogy mégis van eredendő bűn… a szembehu­nyás. Ha Summerhillnek egyáltalán van üzenete, akkor az ez. Nem hunyhatod be a szemed. Harcolj a világ bajai ellen, de ne az erkölcsi tanítás vagy a büntetés kábítószerével, ha­nem természetes eszközökkel – az elfogadással, kedvességgel, to­leranciával… Nem szívesen mondom ki a szeretet szót, mert már szinte szitokszónak minősül, mint oly sok más szép, angolszász szó.

                        A. S. Neill